Mélyen megindító portré egy túlélésért küzdő közösségről és egy londoni lakásépítési projektről, amely a szociális bérlakásprogram utópisztikus ígéretét hordozta, ám régóta lebontásra vár. Andrea Zimmerman sokrétű és megkapó filmje szereplőit szeretettel és gyengédséggel  közelíti meg, és mesterien meríti alá a nézőt a kitaszítottak és túlélők álomszerű, elveszett világába. Újszerű megközelítése, mely egyszerre kollaboratív és performatív, ritka intimitást kölcsönöz a filmnek, ami ezáltal a világ tehetős városait is kísértő magányosság és erőtlenség lírai, megragadó víziójává válik. A hét éven át forgatott film a lakók rugalmasságát ünnepli, akiket a média elfelejtett és akiken a társadalom keresztülnézett. Az intim portrékat a lakók történelmi játékaival, építészeti és tájépítészeti tanulmányaival, drámajeleneteivel egymásba fűző film arra kérdez rá, hogyan állhatunk ellen az osztályon, nemen, képességen vagy fogyatékosságon, földrajzi elhelyezkedésen alapuló előítéleteknek. A rendkívüli emberség lelkes ünneplése ez.